Zalakaros Zala megye délnyugati részén, Keszthely és Nagykanizsa között fekvő üdülőváros, amely a településen működő termálfürdőnek köszönheti idegenforgalmát. A Zalakarosi kistérség központja, a Magyar Fürdővárosok Szövetségének tagja. A település első említése 1254-ből való Korus néven. Ekkor a faluban földdel rendelkező, magyar ajkú várszolgák éltek, majd IV. Béla király felesége idegen telepeseket hozott ide. 1430-ban épült meg temploma az akkor már valószínűleg Somogy megye részét képező településen. A török idők komoly terheket róttak a falura, mivel mind a törökök, mind a Kanizsa várában szolgáló végvári katonák dézsmálták az ittélők terményeit. Ennek következtében lakossága szinte teljes mértékben elfogyott.
A 18. században mint mezővárost említik a települést, amely azonban csak a környező mocsarak 19. század végi, elsősorban a Déli Vasút megépítéséhez köthető lecsapolását követően indulhatott kisebb fejlődésnek. Az 1920-as években kapcsolódott be a közlekedésbe helyközi autóbusz járatokkal. Ekkortájt épült meg a helyi postahivatal is. A II. világháborút követően megindult az elvándorlás, melynek elsődleges iránya a nagyban iparosodó Nagykanizsa lett. 1962-ben termálvizet találtak a településen, és 1965-ben megnyílt a gyógyfürdő, melyet fennállása óta több mint 20 millió pihenni, gyógyulni vágyó ember keresett fel. A település és az üdülőterület fejlesztését és rendezését szolgáló tervek 1969-70-ben készültek el (ZALATERV/Kiss Tamás). A fürdőnek köszönhetően beindult az idegenforgalom. A Zalakarosi Üdülőterületfejlesztési Bizottság hatékony irányításával szervezett fejlesztés, gyors fejlődés indult meg. Zalakaros 1984-ben kapott nagyközségi rangot. 1987-ben új óvoda, illetve gázvezeték-hálózat, majd 1990-ben új iskola létesült. Zalakaros a rendszerváltás után is jelentős idegenforgalmi központ maradt, ám a térségben megjelenő újabb gyógyfürdők komoly konkurenciát jelenthetnek a 1997-ben városi rangot kapott településnek. |